HA MAJD EGYSZER
a
SÍROMNÁL MEGÁLLSZ
(Sorstársak emlékére)
Ha majd egyszer a síromnál megállsz,
Akkor már tudod, többé nem látsz.
Gondolj azokra a szép pillanatokra,
Nem gondoltunk másra; Szeretetre Csókra.
A földön jártunk. Miénk volt az egész világ,
Nem mi voltunk a rosszak, egy ember volt a galád.
Azaz ember nem értett mást, csak a pénz szeretetet,
Azt rég elfelejtette, legszebb szó; a Szeretet.
Könyörtelen sehonnai, mit értesz a világból!
Átvered a másikat örömből, szórakozásból.
Elveszed a másik életét, mert boldog akarsz lenni,
Azt hiszed a bölcs törvény, és Isten veled fog lenni.
Miért kellett? – a sehonnai helyett szenvedni,
Miért nem hagyta? – otthonomban boldog akarjak lenni.
Kinek adtad el a lelked, sehonnai bitangja,
Vedd észre, a levet; majd a családod issza.
Sehonnai! – ha a gyereked a síromnál megáll,
Jajszava a fejfámnál bocsánatért kiabál.
Én már életemben megbocsátottam néked!
De, akkora a vétked, talán Isten sem mossa le néked.
Ha majd Kedvesem, a síromnál megállsz,
Akkor már tudod, többé már Te sem látsz.
Gondolok ott lent azokra a rossz napokra,
Amelyet a sehonnai bitang nékünk okozta!
Most röhög, az ördög aljas bohóca,
Nem tudta? – minek volt az okozója.
Azt hiszed, a pokolban örökké fogsz élni?
A bűneid átkába fogsz majd megfulladni!
Az a gondolat is bántotta a lelkemet,
Miért kellett megérnem e szörnyű történetet,
Azt mondják, idővel a seb beheged,
Borítsunk már rá fátylat, idő mindent elfeled.
Kedvesem! – értsd meg e lelki állapotot,
Nem ezt akartam, valamiért így adatott.
Nem akarok gondolni e szörnyű otthonra,
Semmi másra! Csak; szeretetre és boldogságra.
2011.04.10.
(Szabó István SZERETET SZERELEM GONDOLATOK 11. kötet. Jogvédett)
2011.04.11.