ÉLETKÉPEK

 

Tisztelt Honlap Olvasóim!  Kedves barátaim!

 

 Az ember azt hinné a szeretet, az csupán oly egyszerű, csak a szerelem kapcsán nyilvánulhat meg.  Az élet  számtalan esetet képes megjeleníteni, akár szeretve gyűlölni, vagy gyűlölve szeretni.  Szeretni, lehet élőt, élettelent, személyt, tárgyat s sorolhatnám. Még valamikor elhatároztam, hogy írok olyan művet, amely életképekben a legkülönbözőbb élethelyzetek, szitációk, jelennek meg. Most egy olyat szeretnék bemutatni, ahol emberek furcsa „szeretete” jelent valami iránt. Az eset igaz történet, amely… no de! – olvassuk a valóságot.

 

KEDVES OLVASÓ!

 

        Manapság nem divat az univerzum hőséről, az emberről, az állatról, a kapcsolatokról, az élet néha komikus dolgairól szót ejteni. Ma az agyakat táplálják terrorizmussal, dicsekednek recesszióról, minden olyanról, amelyek az emberi értékre hatnak. Vajon akkor, amikor a terrorizmusról beszélünk, melyikről van szó? – lelki, családi, gazdasági, társadalmi… Családi tragédiák is mind szoros kapcsolatban vannak a lélekkel, a szívvel, a kettő egymástól való eltávolodásával, a kommunikációnk képességeinek a gyengeségeivel. Ma úgy tűnik az a művészet, miként lehet gyorsan meggazdagodni, ki hogyan lesz futtában gazdag. A lelki gazdagság az már nem számít, az ismeretlen fogalom, lényeg a pénz, a vagyon, s a világ csodája; a nő. És ezek az emberek szegény gazdagok, vagy gazdag szegények? Kérem, döntsék el Önök. Én azt mondom; a gazdagok lelki szegények, konganak az ürességtől. Nem kell most azt hinni, hogy általánosítok. Szó sem lehet róla! A környezet azt lerendezi, kiválóan tud szelektálni. Be kell vallani – hála a jó Istennek – még akadnak lelkileg gazdag emberek, de sajnos ez a legkisebb szelet. Emlékezzünk vissza, nem is oly régen micsoda szavakkal illettük (szidtuk) az egyesek által vágyott kapitalizmust. És most?  Tudod Kedves Olvasó, akár hol vagy, gerinces embernek maradni, fantasztikus testet-lelket megpróbáló művészet. Bánásmódban az embert lassan összekeverik az állattal, pedig azok is emocionális lények. Valahogy a szóhasználatainkkal nincs valami rendben! Ahány ember, annyiféle életsors, még a testvéri sors sem azonos.  Esetleg csak véletlen hasonlóság lehet. Milyen megrázó csúnya látvány, amikor az emberek egymást tapossák, ahelyett, hogy egymást segítenék. Családok, vállalkozások mennek tönkre, mert azt hisszük ez a kapitalímus (mondjuk rothadó).

       A kapzsiság fokán már azon sem csodálkoznánk, ha valakinek az jutna az eszébe, milyen jó lenne, ha a nap, a szemet kápráztató égitest is az enyém lehetne. Ebben a műben apró történéseket kívánok fel eleveníteni, amelyek igazak, megtörténtek, szereplői éltek, ma is vannak fantom helyen, néven. Az életben bőven akadnak, akik egyszerű hétköznapi hősök, egyszerű emberek, aki több tiszteletet, megértést érdemelnének. A mű azok számára íródott, akik át tudják élni a megjelenített egyszerű, de nagyszerű eseményeket, annak mondanivalóját. 

Az emberek szeretik, ha titkokat tárnak fel előttük, – pedig ezek nem titkok – az élet napi produktumai. Ami már két ember között játszódik le, az már nem lehet többé titok.  Persze a gyakorlatból tudjuk, nincs olyan titok, ami később valamiféle képen ki ne derülne. A műben fellelhető a jó szándék, a jó akarat, a mások iránti megbecsülés, s a legfontosabb, a megbocsátás. Néha persze követünk el kisebb-nagyobb hibákat, akár a pillanatnyi akaratunkon kívül is. Ez mindig nem jelenti, azt cselekszünk, amit akarunk.

       Néha jól esik egy kicsit barangolni, utazni, bolyongani az időben, még ha az élet, viccesnek, humorosnak, vagy lehangolónak tűnik. Felemelő, jó érzés egyszerű dolgokról olvasni, álmodni, kizárni a gyilkosságok sorozatát. Ezt már más mű, más szerkezetben ezt bőven megteszi. Mottóként fogadják el Emmerson bölcsességét:

 

„ A természet megkívánja, hogy jelentést tegyenek róla. Minden foglalatoskodás azzal, hogy megírja a történtét.”

 

A könyv sorait szeretettel ajánlom   mindazoknak, akik a megtörténteket szeretettel fogadják. Az olvasásához jó szórakozást és egészséget kívánok!

Szerző

Íme! – olvassuk az alábbi kis epizódot a „Szépfiú” történetét.

 

 

A szépfiú

 

 

Mottó: A vadállatokban is van szánalom.

                                          (Shakespeare)

 

Sokan el sem hiszik, hogy az állat mennyire tud szeretni. Az állat szíve olyan tiszta, mint a gyermeké; olvastam egy nagyon régi megporosodott, szakadt könyvben. Aki szívből szereti az állatot, szeretettel foglalkozik vele, belenéz a szemébe, az kiolvassa minden gondolatát. A szépfiú – aki, akkor nagyon rútul, nagyon csúnyán nézett ki – az egy általunk befogadott kiscica volt, s nem gúnyképpen neveztem el, hanem megfogadtam szépfiút, teszünk belőle.

   Lakhelye ismeretlen volt. Tégla és kis házak, valamint csatorna között, mint afféle sorskivetett hajléktalan tengődött. Az arra járó emberek azt hitték, nagyon vén, igazi öregmacska, akit már csak altatni kell. Teste sovány, menése a fájdalomtól bicegő, szőre megtépázott, a kis arca olyannak tűnt, mint aki sohasem mosakszik. Amikor a szemébe néztem fájdalmasan nézett rám, s mérhetetlen könyörületre fogta a kis száját. Szólni akart, hangja elcsuklott, elalélt. Ott álltam előtte, szemem sarkából egy kis könnycsepp hullt a bozontos szőrére, s ő csak figyelt, most mi fog történni. Befogadtuk. Kapott ételt-italt, majd a kisgyomrát megtömve a virágos kert szélén elfeküdt, éberen állomba szenderült, mert félt még az emberek rezdülésétől is. Amikor ránéztem, láttam rajta, hogy felrezzen, s az aranyos két szép szeme könnybe lábadt, sírni akart bánatában és örömében. A lakók, persze nem nézték jó szemmel, hogy a furcsakülsejű, megtépázott rútnak tetsző kiscicát, a szépfiút etetjük-itatjuk. Valahol mindig titokban elbujt, nem bízott az emberekben, jöttünkre azonnal megjelent, s megkapta a napi többszöri adagját.

       Először nehezen evett, nagy fájdalmai lehettek, emberek tartózkodtak tőle netán valami betegséget, terjeszt.

       Néhány nap és összebarátkoztunk. Háláját, örömét, hízelgéssel, dorombolással, ragaszkodásával fejezte ki. Szerette a gyengédséget, a gondoskodást, a szeretetet. A környezet azonban még a részvét, a szánalom fokáig sem jutott el.

       Az egyik napon a legnagyobb döbbenetemre szörnyű állapotban jelent meg. A balszeme csúnyán bedagadva, a szemhéja felszakítva, aranyos kis pofikája eltorzulva. A szerencsétlen úgy nézett ki, mint aki a frontról érkezik haza. Bizony onnan jött, az emberi lelketlenség frontjáról. Embertelen lehetett az, amit a szerencsétlen átélt, ami történhetett vele, amit a szívtelen emberek tettek. Rettenetes testi-lelki szenvedései lehettek, s már azt kezdtem hinni kifolyt a szeme. Szörnyű látvány volt. A szomszéd, s a saját házunkban sem titkolták, hogy a macskák dögöljenek meg, mind ki kell irtani őket. De, kérdem én! – ezek az emberek mit is szeretnek? A pénzt és önmagukat? Az állatokat az emberrel egyetemben az Isten teremtette, hogy kiegészítsük egymást, lelki bajban, szerető, vigasztaló társak legyünk, akár elesettségünkben is. A lelketlen ember, még embertársaival is olyan, akár az állattal. Ha az állat beszélni tudna, bizonyára teli torokból hangoztatná: Emberek! – ti néha még állatnak valók sem vagytok jók. Hol hagytátok az emberi érzéseteket, emberi tartásotokat? – ha még nem tudnátok, azért mi is gondolkodunk, érzünk, szomorkodunk, mint ti hős emberek! Naponta láttuk együtt feleségemmel azt a fájdalmat, amikor a szépfiú ránk nézett – könyörögve, most segítsetek rajtam.

       Teltek-múltak a napok. Egy reggeli étkeztetésnél láttam, kinyitotta a szemét, és látott. Az embertelen ember még azt sem hiszi a földön, hogy van Isteni gondviselés. Boldogan újságoltam feleségemnek, hogy a cica a másik szemére lát, így nincs talán nagy baj.  Leírhatatlan lett az örömünk. Egy kicsit megnyugodtam, bízván abban, szép lassan majd rendbejőn. Minden evés után egy jót hízelgett, megköszönve a fáradalmakat.

     Ilyenkor egy régi kefével megtisztogattam, a szerteálló kis bundáját. Engedte, s melléje eldorombolta a legszebb énekét. 

       

Mondogattam is neki; megállj kiscica!  – lesz még belőled karakán legény.

       Egy nap a szokásos időpontban hiába vártam, nem jött. Rossz előérzetem volt. Talán valaki bántotta? Valakinek az útjába volt, elütötte valami?  – gondoltam én! Sokszor kinéztem az erkélyünk sarkából, hátha mégis ott fekszik a virágosban. Már indultam befelé az erkélyről a szobába, amikor a másik épület bokrai között megpillantottam furcsa fekvési állapotban. Ekkor borzasztó dolgok játszódtak le bennem. Lerohantam, s azonnal megismertem a szerencsétlent, de már teljesen élettelen volt. Rögtön eszembe jutott a szomszéd vélemények. Felkaptam az élettelen állatot, de nem láttam rajta semmi külső megfigyelhető nyomot. A szeme nyitva volt, mereven nézett rám, a kis szája nyitásra készült, az utolsó szó jogán mondani akart valamit valakinek, valamit ennek az embertelen világ emberének. Először nem értettem semmit. Hosszabb kutakodás után a külső jelekből egy doktornő segítségével kiderítettem, hogy a szerencsétlen állatot fagyálló folyadékkal megmérgezték. Megmérgezte az, akinek a lelke már így is mérgezett! A szerencsétlen állat számára már az is tragédiaként jelentkezett, hogy a szeretet gazdája is meghalt –, mert ez is kiderült – s más nem fogadta be, a szívben, lélekben hiányos környezet kiközösítette. Ma már mindegy, ember vagy állat, baj van? – ki kell közösíteni. Ezek az emberek, amikor bajban vannak, az Istentől kérnek könyörületet, az Isten teremtményeivel meg könyörtelenül elbánnak. Ember! Ébredj már fel – mondtam magamban, mert ami a földön van, az értünk adódott. Ugye ember nem érted? Majd egyszer kénytelen leszel, s akkor már lehet, hogy késő! Mondjátok emberek! Mit vétettem, mit követtem el ellenetek, de bezzeg, azt tudjátok mondani, ne itt zabálj, menj el egeret fogni. De bezzeg én is mondhatnám; Ember menj el dolgozni, és ne lopjál! Miért kellett itt hagynom e földi világot, Az életet én is úgy kaptam, miért vettétek el tőlem oktalanul. Az életet is, úgy kaptátok attól, akitől én!

       Hogy érzitek magatokat akkor, amikor a gyermekeiteket, a virágot szeretitek, az állatokat nem? Micsoda ellentmondás! Pedig azt mondjátok! – Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.

Ilyen gondolatokkal, könnyemmel küszködve mentem a garázsba a szerszámért, hogy sírásói feladatomat ellássam. Méltósággal, tisztelettel hantoltam el, abban az irányban, ahol a nap delel, hogy az örök világosság fényeskedjék felette. A virágos udvar egyik szegletében helyeztem el örök nyugalomba.

       De hát emberek! Ti tulajdonképpen mit is szerettek? A pénzt? A vagyont? Önmagatokat?  Lassan már az emberi életet sem becsülitek. Az emberekben van valami, ami nagyon üres; a szívük, a lelkük. Én, mint szépfiú azt hiszitek, nem ismerem a tízparancsolatból azt, hogy; ne ölj? Ugyan emberek, ti nem csak fegyverrel, hanem szavakkal is ölitek egymást.

       Tudod szépfiú, hogy HUGO bölcseletében is hiába fejtette ki:

 

„… a gonosz gondolatok kérlelhetetlenek, és tetté akarnak válni.”

     

Ti gonosz emberek kevesen tudjátok, hogy azért van az emberekhez állati vigasz is. Az állati vigasz egy nagyon beteg embert gyógyított, olyan embert, akinek az orvosok félévet adtak. A „Roky”, a repülő mókus kedvessége, játékossága, emberiránti szeretete a betegnek akkora életerőt adott, hogy a beteg teljesen felépült, meggyógyult.

       Kedves Cica! Nem lehettél szépfiú itt a földön, mert a csúnya emberek kegyetlensége, a sors megszabadított a szenvedéseidtől, a gonosz lelkektől. Ne félj ott lenn, nem hagyunk el. Virág nöl feletted, most már nem kell félned, hogy bántanak azok a gonosz emberek, őrizzük a nyugalmadat. A béke legyen a poraidra.

(jogvédett dokumentum)

 

(Azóta már tudott ki tette el a cicát az útból, csak teljesen nem bizonyítható. Az egyik rossz akaró lakó az óta mozgásszervi betegségben szenved. Emberek! Minden földi tettért felelősek vagyunk!)

2010. 08.06.

 

 

 

 

 

 

Oldal: ÉLETKÉPEK /SZÉPFIÚ/
Szabó István Szeretet Szerelem Gondolatok Versekbe foglalt Érzések Érzelmek - © 2008 - 2024 - banatossziv.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat